A fotográfiai eljárások változásai a XIX. században - a fényképészeti ipar kibontakozása, Kodak és George Eastman. A magyar fotográfia nagy alakjait a XIX. században.

Fotográfiai eljárások változásai

Az 1860-as évtized több szempontból is meghatározó a fotográfia történetében. Ekkora vált általánossá az a technika, mely három évtizedig uralkodó eljárása lett a fotográfiának: a nedveslemez és az albumin papír. 

• Megjelentek a szabványméretű fényképek (vizitkártya, kabinetkép), kartonra ragasztva, jellegzetes, nyomtatott hátlapokkal.   
• A hatvanas években sorra alapították a műtermeket, valamint elkezdődött a fotográfiai tömegtermelés és a fotókereskedelem is. 

Frederick Scott Archer (1813-1857) angol szobrász fedezte fel a NEDVES KOLLODIUMOS ELJÁRÁST. 

Frederick Scott Archer

Találmánya forradalmasította a fényképezést, negatívja tiszta, szinte tökéletes képet adott. Hordozóanyaga üveglemez, erre vitték fel az alkohol és éter keverékében oldott kollódiumot - magyar nevén lőgyapotot - amely a fényérzékeny anyagot (ezüstjoditot) tartalmazta.

• A negatívot közvetlenül a felvétel előtt kellett elkészíteni, mivel csak nedvesen volt használható. Az alkalmazás nagy szakértélmet igényelt, a művelet nagy részét sötét sátor alatt végzeték. Ezért a nedveslemez elsősorban műtermi fényképezésre volt alkalmas. 

ALBUMIN PAPÍR: felfedezése megváltoztatta a fotográfiát a következő 30 évre! A rostokat még látni engedő sóspapír helyett a hatvanas évekre az élesebb, tisztább képet adó albuminpapír használata vált általánossá.

• A fényérzékeny anyagot tartalmazó tojásfehérjéből nyert albumin önálló réteget képez a papír felületén, és nagyrészt elfedi a sóspapírnál még jól látható rostokat. 
• Míg a sóspapírt a fotográfus maga készítette el, az albuminpapírt az 1870-es évektől gyárilag állították elő. Felhasználása előtt csak érzékenyíteni kellett ezüstnitrát kezeléssel.
• Szép, melegbarna tónusuk fokozható volt aranykloridos fürdővel, amely még tartósabbá is tette a képet. Idővel azonban valamennyi albuminkép fakulni kezdett, a fehér részek sárgába hajlóan, a sötétebb barnák világosodni kezdtek. 

A változások következményei

• Több tucat új műterem nyílt, a portrék olcsóbbak lettek, a fényképészek elvették a keresetet a festők elől. A fotográfia megszületésével a valóságot, annak legvalóságosabb módján adja vissza. A festők fellázadtak, hiszen nem volt annyi munkájuk.
• Az 1860-70-es években a műtermekben lehetett kérni különböző háttereket, ami azonban sokszor az esztétikai érzék kárára ment. A fotó nem az értékekről szólt, hanem a polgári ideákról. (itt "kurvult" el a fotográfia - Walter Benjámin szerint).
• Az 1860-as években a fotográfia kilépett a magánszférából. A rokonok, ismerősök és barátok fényképei mellett híres művészek, írók, színészek, uralkodók, népszerű politikusok portréi is helyet kaptak az ekkor divatos, bőrkötéses, igényes albumokban.
• A mesterség sokszor apáról fiúra szállt, egész fotográfusdinasztiák alakultak ki. Langsfeldek, Divaldok, Knébelek fotográfusdinasztiái szintén híresek voltak.

A felhasználók köre

André Adolphe Disdéri (1819-1889) a „fotográfia sátánja”- mondta róla Walter Benjámin. Disdéri találta ki a vizitkártyát. A kisméretű, kb 6x9 cm-es, kartonra kasírozott fénykép hamar kedveltté vált. Olcsósága miatt több mint fél évszázadig  a legnépszerűbb fényképforma maradt. A vizitkártya megjelenése kétségkívül kialakította és ösztönözte a fénykép ajándékozásának és gyűjtésének divatját. 1857-ben III. Napóleon vizitkártyát kért tőle, azután mindenki ezt szerette volna. Még az 1910-es években is meghatározó volt, a kártya hátulján pedig reklámozhatta is magát a fényképész.
A kézi fényképezõgépek közül a Kodak, George Eastman találmánya lett a legnépszerûbb. Üveglemez helyett egy tekercs negatív filmet tettek bele, amelyre 100, kb. 6 cm átmérõjű, kör alakú kép fért el. Az utolsó negatív exponálása után az egész gépet visszaküldték az Eastman-gyárakba, ahol a tekercseket előhívták, és a papírképeket is elkészítették. Eastman rollkazettája lehetõvé tette, hogy a filmet tekercsekben használják.

Vizitkártya

Veress Ferenc:  (Kolozsvár, 1832. szeptember 1. – Kolozsvár, 1916. április 3.) fényképész, feltaláló, a magyar fotótörténelem meghatározó alakja, nevéhez számos fényképészeti eljárás feltalálása fűződik. Verest 1860-ban kezdte el foglalkoztatni a színes kép elkészítésének technikája, 1881-ben kezdte próbálkozásait színes fényképek előállításával. Rájött arra, hogy a színes képek előállítása a fotónyersanyag emulziójától nagymértékben függ. Először jód-bróm-ezüst eljárással kísérletezett, majd rájött az emulzió titkára is, több mint 500 emulziós anyagot próbált ki, az eljárásához celloidin kötőanyagú fényérzékeny papírt használt. 1884-ben másolókeretben elfogadható levonatokat készített (készen kapható) üvegfestményekről, ezeket "heliokrómiának" nevezte. A végeredmény azonban még nem volt tökéletes, mert a kép kissé zöldes-barnás árnyalattal rendelkezett. 1889. április 14-én megoldotta a színek rögzítését is. Még megélte az autokróm lemezek megjelenését, de mivel azok nem voltak akkor sokszorosíthatóak, így tovább folytatta kísérleteit, abban a reményben, hogy az ő eljárása ezt a problémát is megoldja. A végső eredményhez azonban nem jutott el anyagi problémák miatt. Az ő nevéhez kötődik az első névvel jegyzett hazai fotókerámia elkészítése. 

Veress Ferenc

Rosti Pál:  (Pest, 1830. november 29. – Dunapentele, 1874. december 7.) magyar földrajztudós, néprajztudós, fotográfus, az MTA levelező tagja. Földrajzi, néprajzi tanulmányai mellett Párizsban sajátította el a fényképezés tudományát. E téren kora egyik legjobban elismert nemzetközi fotósává vált. Rendkívül értékesek a múlt század közepén Észak- és Közép-Amerikában készült felvételei, szinte pótolhatatlan értékek. A nagyvilágból visszatérve nagyapja pentelei birtokára költözött. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett 1860 után.

Divald Károly: (Selmecbánya, 1830. november 2. – Eperjes, 1897. november 7.) fényképész, gyógyszerész, barlangfotográfus, a magyar fényképészet úttörője, Divald Adolf erdész öccse, Divald Kornél művészettörténész apja. Eperjesen 1863-ban műtermet hozott létre. Itteni műterme filiáléiként pedig Bártfafürdőn és Tátrafüreden is volt „fényirdája”. 1878-ban felállította az első magyar fényképnyomati (fototípiai) műintézetet, amelynek központját később Budapestre tette át. Felvételeit fénynyomás (fototípia) útján sokszorosította, ezen a téren Divald az első úttörők közé tartozik. 1885-ben már 18 alkalmazottat foglalkoztatott. Budapest közterületein készült számos fényképe ma is forrásértékű. A Tátra módszeres fényképezője volt. Több évtizedes munkássága révén szinte minden csúcsot, völgyet, tavat, patakot, vízesést, tengerszemet, épületet, üdülőtelepet megörökített felvételein. Elsőként fotózta rendszeresen a magyar tájakat, barlangokat. Legszebb, legsikeresebb képeit pedig albumokká formálta és megjelentette.